A feleség egész nap kámforos flastromokkal, lenmagfőzetes rongyokkal bebugyolálva tett-vett, morgott, zsörtölődött. Életük egyetlen öröme az udvarban játszogató Jolán - Jókay Károly leánya -, valamint az akkor 9-10 esztendős unoka, III. Róza volt. (Lányuk, II. Róza a szülés után meghalt). 

„Valami rejtélyes homály borongott körülte, nem az a tiszta derű, melyet a szülői szeretet sugároz ki. A szép kis leányka egy, a helyzetből támadt ösztönnel korán helyezkedett megfigyelő álláspontra. Mikor más gyermek a babáit öltözteti, ő már akkor kombinált az „öregek” elejtett megjegyzéseiből, viselkedéséből. Valóságos „kis öreg” volt; átható, méla tekintete néha bizonyos gondolatok és sejtelmek keletkezését jelezte a domború gyermeki homlok alatt.” - emlékszik vissza Mikszáth az árván maradt kislányra.

    Az író dolgozószobája a forgalmas Stáció utcára nyílt, így egész nap

szekerek zaja, és mérhetetlen mennyiségű por tódult be az ablakon. A

sarokban volt az esztergapad; az asztalon megannyi holmi hevert: kedves képei - többnyire elhalt jó barátok arcmása - dohányzacskó, lópatkó, handzsár, ezüstkoszorú, aranytoll, gyémántgyűrű az öreg Karagyorgyevics hercegtől. Egy zárt szekrényben antikváriumokból összevásárolt könyvek, egyéb naplók, feljegyzések, legendák.

    Miután az írót pesti képviselővé választották, a látogatók száma is

megszaporodott.  Többtucat vendége közül gyakran azt sem tudta, kit ismer, s kit nem. Arc és névmemóriája mindig is nagyon rossz volt. Egy jóbarát szerint minduntalan ugyanazzal a köszöntéssel fogadta a vélt idegeneket: „Kit tisztelhetek Önben?”? Nem csoda, ha se szeri-se száma nem volt a megsértett Jókai-vendégeknek.

    Miközben III. Róza játszadozott, vagy a vizet húzogatta a kútból,

Jókai előhozta az esztergapadot, s mint derék mesterember néhány órácskát gépe fölé görnyedt. Jókainé öreg bennfentesei a sárgaházat is megszállták: Schoderné, Szigligetiné, Hegedüsné, Deák Terka és a többi barátnő vagy meghalt, vagy eltávolodott Jókainé társaságától. Így a vénasszonyok, ha már nem tudtak kit hegyes nyelvükre tűzni, a ház ura ellen húzták fel a „patrónát”.

    Pazarlás és fukarkodás. Ez jellemezte Jókainé háziasszonyi karakterét. Róza olykor még a gyufára is sajnálta kiadni a néhány fillért, máskor meg halomra vásárolta a brokátokat, selymeket, XIV. Lajos korabeli bútorokat. Néha a lehető legolcsóbb összetevőkből főzött ebédet, máskor tengeri rákokat, bordeaux-i borokat sorakoztatott fel az asztalra. A legszükségesebb dolgok hiányoztak, miközben a padlás hemzsegett a felesleges holmiktól. III. Róza elmondása szerint egyszer három művészt invitáltak vacsorára, s Róza a kutya alól húzta ki a ház egyetlen abroszát.

    A svábhegyi teheneket, a két lovat, hét malacot és a hat kutyát télen

beterelték a Stáció utcai kertbe. Az állatsereghez tartozott még néhány

kanári, veresbegy, stiglic, gerlék és egy állandóan kiáltozó kakadu. „Földi” ténykedéseivel Jókainé gyakran zaklatta szellemi utakon kalandozó urát. Az asszony malackája úgy röfögött be az ebédlőbe, mintha a családhoz tartoznék. De nem csak az ebédlőbe, hanem kettejük hálószobájába is járatos volt, ahol az asszony selyempaplanban altatta a malackát. „Csak úgy kavarogtak a sárga ház urának és úrnőjének fővárosi életében a provinciális elemek, melyekbe Jókaiék még azon felül a maguk minden más embertől

különböző eredetiségük elemeit is vegyítették.” - jegyezte meg Hatvany

Lajos.

        Az itt töltött 13 esztendő alatt nevetés csak elvétve hangzott el. III. Róza egyre közelebb került nagyapjához, s egyre távolodott

nagyanyjától. Jókai és Róza viszonya is megváltozott. Az öregedő nő

egyszerre rajongott nála fiatalabb férjéért, ugyanakkor állandó féltékenységi jelenetekkel sötétítette be az amúgy is komor ház hangulatát.

 

 

(folytatjuk)

 

Szécsy Fanni