A korcsmárosok
Valamikor a háború előtt jó néhány patinás korcsma működött Érden. Egész kocsmáros dinasztiák voltak, apáról-fiúra öröklődött ez a mesterség. A leghíresebbek: Antunovics-, Ilkits-, Sinkó-, Halenár- és Varga-féle vendéglő voltak. Nem csak ivók voltak ezek, hanem igazi régimódi vendéglátóhelyek. A legtöbb előtt nagy térség volt a lovaskocsiknak, hintóknak. Jóféle magyaros, csípős egytálételeket is szolgáltak fel a megéhezőknek, estefelé pedig cigányzene szólt.
Hát még a bálok! Valamit magára adó korcsmáros kéthetente, de legalább havonta bálokat szervezett, odavihették táncolni az eladó lányokat az éberül figyelő mamák, és ott találkozhatott az ifjúság. Néha verekedés is volt. Amikor teleitták magukat a forróvérű legények, hamar előkerült a bicska is. Igaz, a félelmetes erejű Antunovics úr nyomban rendet tett a kakaskodók között.
Napközben békésebben folydogált az élet; kereskedők, fuvarosok iszogatták a jóféle borokat, falatozgattak mellé. Ha már valamelyik vendég nagyon a szunyókálás határán volt, a korcsmáros felrakta a kocsijára, rávert a ló farára – Gyí te! - és biztos lehetett benne, hogy a lovacska hazavitte gaborgyás gazdáját.
Becsülete volt ezeknek a korcsmáknak. Itt beszélték meg üzleti dolgaikat, itt keseredtek, vagy vigadtak az érdiek. Asszonynép még véletlen se ment be egyedül ilyen helyre, ha az ura bevitte, csendesen meghúzódott a málnaszörpje mellett. Csak a rosszféle nők érezhették otthon magukat a kapatos férfiak között, de róluk mindenki tudta mifélék. Hivatalosan Érden nem voltak kurtizánok, de a valóságban, mint mindenhol, itt is szép számban akadtak…
A korcsmárosok pedig az üzletmenet érdekében eltűrték a jelenlétüket. Az államosítás után, vagy bezárták a régi tradicionális korcsmákat, vagy állami kézbe véve piszkos kis köpködő lett belőlük. Eltűntek a vendégek, megszűntek a bálok, kiöregedtek, megkeseredtek a régi korcsmárosok, felhagyva szeretett mesterségükkel. Eltűntek a kockás abroszok, a cigányzenészek és eltűnt egy életforma, egy színfolt Érd életéből.
A vízhordó
Az ötvenes-hatvanas években gyakran felhangzott az érdi utcákon egy érces férfihang kiabálása – Vizet, ártézi vizet, tessék! Sánta, bénakezű ember, Fligler Misa hordta eleinte két szamárkájával, lajtoskocsijában, az ártézi vizet.
Ófalu nagy kincse volt a föld mélyéből feltörő gyógyvíz. Aki tehette, maga vitte haza, a sok mindenre jó ártézi vizet. Újfaluba pedig a sánta Misának becézett fuvaros mérte a lakosságnak a gyomorra és májbajra is jó nedűt. Gyerekkoromból jól emlékszem arra, hogy nagyszüleim szobájában mindig ott volt a vizescsupor, egy fehér kendővel letakarva. Borivó nagyapám ezt az egy vizet szerette.
Szerencsétlen sorsú ember volt ez a Misa. Valamikor, ifjú korában egy cséplőgép nyomorította meg, de talpra állt, és keményen küzdött a megélhetéséért. Érden mindenki tudta, hogy a hét melyik napján ér az utcájukba a szamaras vízhordó. Az asszonyok előkészítették kancsóikat, és a mindig vidám Misától, egy-egy jó szó mellett, megvették egész hétre a gyógyvizet. Meg-megsimogatták a csacsik bársonyos fejecskéjét, volt, aki egy kis sós kenyérkét is adott a kis igavonóknak. Azután eltűnt az egyik csacsi, és egy szamárral húzta-vonta a nehéz lajtoskocsit Fligler Misa. Egyszercsak nem jött többet a vízhordó ember. Nem hangzott fel többé a kiabálása, és a csacsik vidám iázása.
Ma gyógyfürdő áll az egykori forrás helyén, elegáns és gyönyörű, új távlatokat nyitva a városrész fejlődésének. Lehet, hogy egyszer valaki megformázza a szamaras ember mását, ahogy kacska kezével vizet merít a forrásból. Ez is a múltunk.
Jehoda Edit
