A FÉNYEK ÉS A VIZEK FESTŐJE
Az ember azzal jótékonykodik, amivel tud. Azt adja, amije van. Bálint Imre, a Tárnokon élő festőművész egy pillanatig sem gondolkodott a válaszon, amikor megkérdezték, odaadná-e néhány festményét jótékonysági licitálásra. „A legjobbakat kell odavinnem – villant át az agyán, és gondolatban máris válogatott az utóbbi hónapok „terméséből”.
A festményeket november 21-én, a szigetszentmiklósi Városi Könyvtárban állítják ki, és ott kerül majd sor a jótékonysági céllal meghirdetett árverezésre is. Az így befolyt összeget a fogyatékkal élő kicsik óvodájának szánják.
A műteremben egymást érik a festmények a falon. Reménység, életerő sugárzik mindegyikből. Vizeken csillogó és áttetsző fények, sziklák és hegyek, vakító napfénnyel beragyogott, csendes vizek. Erdőbe benyúló, békés fényárak.
- Vizek, fák és a mindent beragyogó fény. Mintha nem tudna e hármastól elszakadni?
Valóban kitörölhetetlenek az életemből, hiszen gyermekkoromtól kezdve víz mellett éltem. Én még emlékszem azokra az időkre, amikor fertőzésveszély nélkül inni lehetett a Duna vizéből. Egy csodaszép, Duna melletti városban, Újvidéken nőttem fel, apró gyermekként naphosszat horgásztam, fürödtem a folyóban. A házunkhoz közel eső Dunai ágat úgy ismertem, mint a tenyeremet. Talán akkor ivódott belém oly kitörölhetetlenül a víz szeretete. Nem csak a folyóé, hanem a tengeré is, hiszen szinte minden évben az Adrián nyaralhattam, majd később, felnőttként festői pályafutásomban is szerepe volt a tengernek. Legtöbb festményem az emlékekből születik.
- Hogyan került Tárnokra?
Mint akkoriban sokakat, engem is a délszláv háború sodort el szeretett szülővárosomból. Tizenkét évvel ezelőtt csak egyben voltam biztos, hogy nem akarok részt venni a polgárháborúban. A szó szoros értelmében úgy jöttünk el a családdal, hogy „utánunk a vízözön”. Nyár vége volt, amikor eldöntöttük, indulnunk kell. Hatalmas záporesőben tartottunk Magyarország határa felé. Zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, ám ahogy átjutottunk a határon, visszaragyogott ránk a késő délutáni napsütés, és tudtam, életem legnehezebb, de egyik legjobb döntését hoztam meg, pedig akkor még elképzeléseim sem voltak arról, hogyan boldogulunk majd új, immár önként választott hazánkban.
Alc.) Küzdelmes évek
- Hogyan boldogultak?
Küzdelmesen – mosolyodik el a művész – ám mindig telve voltunk reménységgel. Mindenekelőtt igen hamar nyilvánvaló lett számomra, hogy a festésről be nem látható ideig le kell mondanom, ha el akarom tartani a családomat. Bár ideköltözésünknek az elején még volt egy önálló kiállításom az újpesti Ady Endre művelődési ház galériájában, később – mivel a megélhetésre kellett összpontosítani – mindinkább halványodott a festői munkám. Ahogy telt az idő, egyre csak távolodtam az alkotási kényszertől. Főként Idő és helyhiányra hivatkoztam, ám a lelkem mélyén tudtam, ez csupán kifogás. A motiváció, a kedv jobban hiányzott. Én, aki korábban el sem tudta volna képzelni, hogy úgy múlik el egy nap az életében, hogy nem festek, lelkiismeret furdalás nélkül „túléltem”, hogy bizony évekig nem nyúltam festői eszközeimhez. Még azt is elhitettem magammal, hogy már nem is menne, elfelejtettem hogyan kell festeni. A feleségem meg folyton azzal bíztatott, hogy ez is olyan, mint a biciklizés: ha egyszer megtanulod, nem számít, hogy tíz-húsz évig nem ülsz bringára, mégsem felejted el, hogyan kell tekerni! Ez biztosan igaz, ám én inkább abban hiszek, hogy akit Isten felruház valamiféle tehetséggel, azt nem szabad elrejteni, hanem úgy kell vele élni, hogy azzal másoknak is hasznára legyen, így hát újra elkezdtem festeni.
- Tehát mégsem felejtette el?
Valóban nem, ám be kellett látnom, időközben rengeteget változtam. Egykoron ragaszkodtam a pasztell technikához, a Vajdaságban rengeteg pasztell-rajzot eladtam. Most inkább az olajjal barátkoztam meg, és a vizeket, partokat ábrázoló tájképek mellé egyre inkább felsorakoztak a csendélet képei.
Alc.) Türelmes ember
- Ha megvásárolják egy-egy alkotását, nem bánja, hogy meg kell válnia tőle?
Nem hiszek abban a filozófiában, hogy a művész „önmaga szórakoztatására” fest. Úgy vélem, minden alkotó ember akkor örül igazán annak, ami elkészült, ha látja, hogy a műve másokat is érdekel. A zenész azért ír zenét, hogy hallgassák, az író olvasókra vágyik, a festő is örül, ha alkotásait falra akasztják. Jól esik, ha visszajelzést kapok arra, amit „kifestek” magamból.
- A megmutatkozás lehetőségei, kiállítások?
Örülök a szigetszentmiklósi felkérésnek, mert úgy érzem, átlendít az eddigi „holtpontról”. Nem kis felelősség jól felkészülni egy kiállításra. Jelentős anyagi vonzata is van, hiszen a festmény egy jól megválasztott keretben éri el igazi hatását. Türelmes ember vagyok, elfogadtam, hogy hosszabb idő kell a kitöréshez. Végső soron évekig egyfajta „kényszerhallgatásba” ástam magam, nem csoda, hogy időbe telik, amíg újra felépítem és megtalálom önmagam a művészek világában is.
Tóth Tihamér
