Nem egészen két évtizeddel ezelőtt a Váci utcában egy ékszerüzlet előtti, hosszan kígyózó sort látván, döbbenten kérdezték nyugati vendégeink: „Mire vár ez a sok ember? Talán ár alatt adják az aranyat?” Nem, nem adták olcsón, sőt! Keményen és bizony rengeteget kellett takarékoskodnia annak, aki drágaköves ékszert, nemes fémből készült nyakláncot, karkötőt, gyűrűt szeretett volna vásárolni. Mégis sorba kellett állni az aranyművesnél, mert akkoriban az arany is hiánycikknek számított! Ha kaptak belőle, és híre ment, hát hamar összeverődött a tömeg…
Nem volt könnyű ékszerhez jutni akkoriban.
Szerencsére az eltelt tizenöt-húsz év alatt azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Olyannyira, hogy már nem csak a fővárosban, de a környéken is számos, igen gazdag kínálatú ékszerüzlet akad. Nem oly régen Tárnokon is ízlésesen berendezett boltot nyitott egy aranyműves vállalkozó. Bár főút mellett, az iskola közelében állt a csábító üzlet, alig egy éves próbálkozás után, a merész tulajdonos megszüntette tárnoki tevékenységét. Nem jöttek be a számításai. Talán még a bérleti díjat sem „termelte” ki a tárnoki forgalomból.
Sajnos, az ékszerbolthoz hasonló sorsa jutott az állomás közelében kialakított új bababolt is. Pedig az üzletvezető kellemes környezetben széles áruválasztékkal, rövid határidős rendelésekkel várta a vevőket, mégsem sikerült megkapaszkodnia, megerősödnie. A veszteséges vállalkozás, sajnos felemészti önmagát. Pedig egyrészt munkát ad annak, aki elég bátor ahhoz, hogy belevágjon, másrészt pedig javítja az ellátás minőségét. Igaz, a fenti sorbanállásról szóló példa is alátámasztja, a magyar ember a több évtizedes „áruböjtöt” követően ugyancsak kiéhezett a „totális” választékra. Állítólag egyetlen, hozzánk közeli európai ország sem tűr meg ennyi „plázát” és áruházláncot, mint Magyarország! Egyesek szerint a „multik” árudömpingje miatt sorvadnak el a magyar kisvállalkozások. Van benne igazság, semmi kétség, de azt sem szabad elfelejteni, hogy mielőtt az ember bármiféle üzletbe kezdene, jól teszi, ha felméri a keresletet. Egy nyolcezernyi lelket számláló település ma már nyilván nem képes eltartani egy helyi ékszerboltot (alkalmazottal, bérleti díjjal). Viszont az is igaz, hogy vannak olyan üzletek, amik több éve, lassan már évtizede is, remekül alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz, következésképpen nem csak megmaradtak, hanem szépen virágoznak is. A vásárlóerőt azzal kell kiszolgálni, amit igényel! Közvetlenül az ékszerbolt mellett kezdett el működni egy olcsó árukat kínáló aprócikk kereskedés, és úgy tűnik, marad is. Ebben a pici boltban ezernyi apróság, csecsebecse, mütyürke kínálja magát annyiért, amennyit az iskolába igyekvő diákok „jövet-menet”, zsebpénzükből megengedhetnek maguknak. Fogynak a színes, látszólag semmire sem jó bigyók, a „nekem is legyen, mert már mindenkinek van”- alapon beszerzett apró-cseprő tárgyak, amelyek az önálló vásárlás örömét is magukban hordozzák. Egymás között csak „százforintosnak” hívják, bár már régen nem csak száz forintba kerülnek itt a portékák. A tulajdonos pedig kifinomult üzleti érzékkel szezonális árut is beszerez. Karácsony előtt az ünnepi díszek és parányi ajándékok mellett még a szaloncukor sem hiányzott a pultjáról. Tavasszal túláradó volt a virág és zöldségmagos-kínálat. A nyár elején pedig messzire látszottak a felfújt műanyag vízi játékok. Erre mondják – bár csupán félig igaz –, hogy itt nincs, ami nincs.
A gazdaság és a tömeges vásárlóerőt meg a vásárlási szokásainkat is híven visszatükrözi, hogy Tárnokon a zöldséges és az alapvető élelmiszerüzletek mellett, még a kínai ruhabolt is több éve sikeresen működik. Enni, ruházkodni ugyanis, mindig kell! Szegénynek, gazdagnak egyaránt. Aranyat, drága ékszert viszont igencsak ritkán vesz az átlagember. Ha mégis szüksége lenne egy elegáns gyűrűre, nyakékre, nem sajnálja a fáradtságot arra, hogy távolabb keresse meg a megfelelőt, mert ilyenek vagyunk: ami az orrunk előtt van, azt vagy nem látjuk meg, vagy nem tartjuk elég jónak.
T. K.
